Bejelentés



Igazgyöngyök
Találd meg a lelked mélyén szunnyadó igazgyöngyöt

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.







Hírek
legújabb versek

Fogadjátok sok szeretettel legújabb verseimet! Alba

vélemények

Véleményedet, gondolataidat ide írhatod

tovább >>





Angyal Állt a várormon, és már nem beszélt. Nem kérdezett, hogy kitől, és miért kapott oly sokat, nem szidta a boldogokat. Nem vádolt, ha mások átkozódtak, kereste az emlékeket, melyek vele voltak. Sokszor bukott, sokszor állt fel, szíve mindig kicsit összetört. Keserű étkeit elfogadta; megédesíti majd számára az anyaföld. Most már nem tétovázott, nem emlékezett, megindult, s a felhőkön továbblépkedett. Meddig maradsz meg? Mikor elmész, melegedet őrzi még helyed. Mikor Rád gondolok, látom őszülő fejed. Mikor gondolatban eszembe jut a pillanat, emlékszem: álmatlan éjszakán hogy simogattam barna hajad. Mikor tükörben boldog mosolyomat látom, Rád emlékeztet a két gödröcske a számon. Mikor fáradtan, s keserűn felemelem kezem, s könnyes arcom fájón beletemetem Te jutsz eszembe. Bánatban s bajban, Te a boldogságtól zengő dalban. S ez már mindig így lesz, addig így emlékezem, míg újra fehér ruhában nem fogod majd a kezem. Az ÚT Felkelt újra. Még remélt. Épphogy pár lépést tett, s újra elalélt. Elindult, nehéz keresztjével botorkálva- majd csak megtér végső otthonába. Mindig hitt, s ha megbotlott, térde rogyott bár, de egy valamit tudott: Vállán túl nagy keresztet, isteni sorsot hordozott. Most megállt. Nehéznek bizonyult terhe. Teste meggyötörve, háta korbáccsal verve. Nem is a lába vitte már, hanem egyre erősebb lelke. Feladta a harcot: békét kiáltott. Nem kérte ő a sok bántást, átkot! Lelke nézte, hátha ereje újraéled. „Ó ember! Nem lehet ily szörnyű véged!” Megtörten ott állt. Azt hitte nincs remény. S akkor lelkéből előtört az megváltó, isteni fény…
Csomó ül a szívemen Csomó ül a szívemen. Szeretném feloldani, sírva pusztába kiáltani, mégis itt van mindig velem. Csomó a torkomban is, nem beszélhetek, mert szorít belül, hiába ordítanék kegyetlenül, ha feszít, szúr a tövis! Testem, lelkem gúzsba kötve, dobol, feszít szívem, marékkötél rajta, s úgy hiszem: ez már így marad örökre. Megkötött sebeim fájnak. Lehúz a súly, s én várom, hogy valaki e kietlen tájon értem nyúl, s megment magának. Szemtől szembe Szelíden tép, szemed még elemészt, belesajdul fáj lelkembe a vágy. Menedék nincs, hova bújhatnék. mikor úgyis elér, úgyis elvesz, nem kér. Feledem már, s szíved én megfejtem beletéved a lelkem, s ki sem ér soha többé. Puha gyolccsal leterítve a lélek, felemelni is félek, de szelíden elillan, tovasiklik a múltam.
Te is alszol Mikor falevelekkel sodor az élet, mikor a ködben megfakul fényed, mikor száraz ágak alatt éled, sarjad a mag, te is ott alszol hulló avar alatt. Bár lelked messze csillagporba vész, mélyen, álmodba nézni félsz. S ha felébreszt a hajnali szellő, mert vele együtt majd az új is eljő- ottfeleded magad, s ha közben visz a lábad, nem érted, miért kell, hogy mások útját járjad. Végre meglelted önmagad, lehoztad csillagodat? Vagy ott alszol még fázó lombok alatt?
Az utolsó harc Fáradt sugarait az éjjel, még hagyja küzdeni a fénnyel. Letűnt korok katonái még itt vagytok, de elbuktatok! Hogy hiába volt; a háború már véget ért- Hogy mondjam el nektek: harcolni már nincs miért. Elfogyott az árnyék- bár a fény épp csak pirkadóban. Elhagyott páncélok rozsdásodnak, kint, a hóban. Visszatérni nem fog már gazdájuk, a nagyúr, ki küzdene, ármánykodna az üres csatatéren még vadul. Lassan feltűnik már napunk, tüzes fényét máris ontja, majd dús koronáját kibontja, szépítkezik, s horizontja aranyló haját körbefonja. Sivítva lép a hajnal az éjre, s vele vesznek rút árnyak, befellegzett a katonáknak; Végre! Örökre kitört a béke! Aranykor Mielőtt megszülettem, keblére ölelt az Isten. Feloldódtam benne, igaz nehéz hitben, s nem kérdeztem, hol van, benne mélyen hittem. Mikor először ébredeztem, szívem húrjai zengtek. Sok dal szólalt meg egyszerre, melyek kedvesek lelkemnek Énekeltek bennem féltve őrzött rejtelmek. Már úgy vagyok, hogy nem bánom, a teljességgel a hiányt is vágyom. Mert a jövőt megláttam túl az álmon, s most már tudom, miért kell síkra szállnom. S úgy leszek majd egykor, hogy újra feléled a múltam, szeretett, álmaimban élő aranykorban, hisz soha nem vágytam el onnan, hol Istenemnek karjaiban voltam.
< Kérdés Azt hiszed, te nem te lennél? Hogy nem énekel, csak susog a szél? Hogy nem neked rajzolnak ábrát felhőből szőtt angyal-árnyak? Hogy a Jóisten csak úgy játszott, s nem Teremtett magának? Azt hiszed, hogy a fájdalom, mi szíved nyomja semmiért van? S nem az ég gondja, hogy lelked Vele dobban? Hogy Ő szétszóródott, s most tétlenül hever darabokban? Leoldanám Ha majd egykoron nagyra nőne bennem az Isten, feloldanám mindenkiben, amit úgy hívnak: NINCSEN. Hogy a sok láthatatlan szövedék, ezer béklyó, kötél lehulljon végre mindenkiről, hadd érezze, hogy él. Szomorú éjen, kinek szíve keserűséggel csordultig telve elvágnám könnyfolyamának gátját, hogy mossa bánatát messze. Hol nagy a hiány, s szomjaznak, fáznak a lelkek, kinyitnám az éden kapuját, s így végre bőségre lelnek. Annyi bánat van a szívekben, s oly keserű a sírástól hullámzó tudat-tenger, susogva szelídíteném árját, hogy megnyugodjon ki hinni nem mer! Leoldanám hátadról keresztedet, hogy átkísérjelek nehéz ösvényeden, közben szorítván kezed, hogy ne tudd többé, mi az a félelem.
Fohász Égő testemmel ím, előtted állok, Istenem az égben hozzád kiáltok. Megtörve, zúzva, keresztre húzva, ó mennyire tépnek a szegek a húsba! Kellett, hogy engem oly nagyon szeress, hogy a halál által magadhoz vehess! Hogy megérdemlem-e, elfog a kétség, hisz szívemben ott van ezernyi vétség! Adj még időt kérlek! Én azt se` bánom, ha húsomba mar a kín. Add, hogy fájjon! Ha felérek hozzád, ott fönt keress meg! S mert embernek születtem- kérlek, ne vess meg! Tisztán, hófehéren, így hozzád kiáltok, Törjön meg végre egy ezeréves átok! Újjászületve majd lelkemben elvetlek, Öntözlek, óvlak, mert nagyon szeretlek!
Ajtók Ajtók nyitódnak- csukódnak a végtelenben, szeretnék néha még veled lenni, de nem köt már össze semmi, el kell, hogy engedjelek végre csendben. Valaha összetartoztunk; szívem veled dobbant, bátorítottál, nyugtattál, ha sírtam, mikor még járni se bírtam, életünk lángja egyszerre lobbant. A tiéd kihunyt már, érzem fájón, ajtófélfának támaszkodva nézel még rám, annyira kegyetlen, hogy csak állok némán, közben jönnek-mennek elmúlt lelkek a nyitott ajtón. Kell, hogy legyen Ha minden, mi él egyben egész, kell, hogy legyen, mi öröktől fogva kész. Ha elvetem azt, mi a puszta test, kell, hogy legyen, mi véghezviszi mindezt. Ha múltunk van, s most azt mondom: jelen, úgy kell, hogy legyem, hogy öröktől fogva létezem. Ha lábam végre lelkem szavára lépdel, tudjam, hogy sok jár egyszerre az enyémmel. Ha szívemben mindig igaz hit ragyog, éreznem kell, hogy veled EGY vagyok. S ha nem várok másra, s benned igaz szívvel hiszek, leszek végre Teremtőm, örökre a tied. Hol a HIT Nyugtalan idők jármait cipeled magaddal fájón, csendben, elúszik jelened a végtelenben, hol marad ó mondd, hol a HIT? Fáradt sorok közt olvasol, síró szavakkal miért játszol? Mondd miért vagy ily távol? Húsodba ezer tövis hatol. Szeretve voltál egykoron itt, miért búsulsz, miért sírsz monoton, menetelsz csak némán, konokon, viszed kereszted, mondd hol a HIT? Ki veled menne, s hinné álmaid, kietlen térben mit keresne? Némán, sötétben hogy követne téged, ki elhagytad szárnyait? Nem vagy bűnösebb, s rosszabb korodnál, ezer sebed begyógyult végre, hagyd, hogy a fény mosson tisztán fehérre, szeretni féltél, mi egykor voltál. Letépted keserű kínod jármait, könnyű lélekkel meglelted végre, szívből kiálthatsz fel az égre: meg van, mi hiányzott végig, a HIT! Lüktet benned, mint tüzes angyal, ezer bánatban nemesült arccal, feszíti lelked húrjait, mélyen belül mi éltet, a HIT. Megmozdul Megmozdul, és már máshogy szól, a lelkiismeret, üvölti, hogy velem vagy, s én veled. Mert én hiszem, hogy akkor fogod érezni, mi az áldozat, mikor értem akarod megváltani önmagad. És azt súgja valami próbálom belül elcsitítani, de nem tudom, hogy veled kell továbbmennem az úton. Vagy ha nem, ha csak félig hiszem el azt, ami, ha mit belül érzek, nem akarnám bevallani, megmozdul valami, s szétfeszít vadul, és most már nem is tudnám visszafordítani, bárhogy is akarnám, konokul.
Egy helyben áll Szelíd gondolat, mi a múltban csak AZ marad, elnyugodni már nem tudna, csak úgy, ha hazudna. Egy helyben áll, mi egykor én voltam, s kapálózik a pillanat, megválthatod egykori önmagad, de akkor meg az igazi éned hol marad?











Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!