Bejelentés



Igazgyöngyök
Találd meg a lelked mélyén szunnyadó igazgyöngyöt

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.







Hírek
legújabb versek

Fogadjátok sok szeretettel legújabb verseimet! Alba

vélemények

Véleményedet, gondolataidat ide írhatod

tovább >>





A festő

Későre járt, mikor a festő még mindig dolgozott. Tudta, nincs több idő, még ma végeznie kell. Talán már holnap jön érte, és nem kérdez, nem hagy időt, hogy befejezze a kérlelhetetlen.

A palettán ezernyi szín ragyogott, de a vászon szívszorítóan üres volt. Nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan eltelik, hogy amit kap, csak ilyen rövid idő

... Minden elveszett, az összes próbálkozás! Mind-mind a fiatal évek, mik gondtalan szárnypróbálgatással teltek el, ami csupán főpróba volt a nagy MŰhöz...

Hogy fog számot adni mindezzel? Nincs módja rá, hogy elszámoljon a tétlen napokkal, hónapokkal, hogy elszámoljon elvesztegetett életével

... Minden elveszik, látom már... az élet csupán egy múló pillanat... s a tehetség, melynek egy műben kellett volna kiteljesedni, végleg a múlté!... Akkor hát hiábavaló volt a verejték és a kín? A sok-sok óra, amit a hűvös műteremben töltött - mindhiába? Mire akkor minden, amit még belül hordoz, a sok meg nem festett kép, a sok el nem mondott szépség? Mire mindez, ha nem tudja senki? Mire minden csoda, ha nem láthatja senki? - kérdezte magától szomorúan.

 - Nem! Ez nem lehet! Azt az Isten sem akarhatja, hogy ő így elvesszen, s vele együtt az enyészeté legyen minden! Ő jobb ennél! Ebben hitt mindig is, végül is. Akkor is, amikor néha nehéz feladatokat osztott ki rá. Mert ennél jobb kell, hogy legyen Ő! - Csakis így lehet kerek ez az egész

... Letörölt egy verejtékcseppet a homlokáról, és tovább mélázott volna, de arra eszmélt, hogy sötétedik. Már a szürkület is ellene van! Majd lefátyolozta, halványlila függönybe burkolva a műtermet, hogy aztán narancssárga-kacajával figyelmeztesse rá: Megint elveszítettél egy napot!

 - Nem! Ezt nem hagyhatom! - Gondolta és gyengeségén erőt véve felemelkedett, hogy felgyújtsa a lámpát, amikor enyhe fuvallattól vált dermedtté benne a mozdulat. Kicsiny madárka telepedett ablakába, s még mielőtt újabb röptével szállására indult volna, a párkányon megpihent. Épphogy csak levegőt vett, miközben kis teste megremegett, s rögvest rázendített. Csengettyűk sorozata volt a dala, mintha friss nyári szellő szélhárfán fuvolázott volna. Oly finoman, oly könnyedén, ahogy a tenger a sziklát mossa. Nem másért, csakis önmagáért; a maga örömére. Mint ahogy szívesen sóhajt az ember, szívesen fújdogál a szél, s szívesen dalol a kismadár is. Csak könnyedén, mint mikor falevelek rezdülnek nyári fuvallatra. Finom dala megindító volt.

A festő csak állt meredten, átszellemülten. A kismadár tudomást sem véve létről, elmúlásról - csilingelő hangon csengte mily szép az alkony. Annyi szépség, annyi fájdalom volt a dalban, hogy a festő könnye is kicsordult. Semmi sem mondhatta volna el ennél szebben, hogy Isten mily határtalan. Mindent megmozgat oly hatalmas, s egyben oly végtelenül kicsinyke is, hogy ott lakik egy kismadár szívében

... Amint a könnycsepp hűvösen az állához ért, feleszmélt. Fogta színekkel teli palettáját, s lázas önkívületben nekifogott. Nem telt bele pár pillanat, pár csilingelő szólam, s a kismadarat a vászonra varázsolta. Csend

... Már szinte teljesen besötétedett. A madárka kicsit megpihent, aztán levegőt véve újból neki kezdett. A festő most érezte csak, hogy mennyire megfáradt! Gyenge lába ellenkezett a teremtő erős akarattal - hiszen teste nem volt már a régi! Megingott, festőeszközét magához szorítva nekidőlt a festőállványnak, majd újult erővel nekifogott.

Pihensz majd eleget, gyerünk, öreg!

Nem is kellett igazán nógatnia magát, hisz áldott pillanat volt ez! Megállt a levegő is, a kicsi madár úgy dalolt! Dalára a felhők is bíborba öltöztek: s mélyvörös ruhájukban úgy tetszett: táncra perdültek, méltó díszletül szolgálva ezzel a szívszorító dalhoz. Nem mintha ezért dalolt volna, nem! A festő jól tudta már, mire e szívszorító dal! Nem másnak énekelt már, csakis neki dalolt!

Dalával mintha ekképpen hívta volna: "Mondd, mire vársz még, miért nem jössz? Oly szép az éj! Ne félj, nem lesz ott hideg, hova a nap is hazatér! Ugye te is tudod: itt az idő: bealkonyult már. Nézd: a nap is leáldozott. Gyere ott túl a nyugalom vár.

- Igen, igen... - mondta, inkább csak magának halkan, mintha szót értett volna a kicsi jószággal, s letette palettáját.

A MŰ kész volt. Ott ragyogott a vásznon a kismadár s a dala. De szinte már alig látszott, mert eljött már az éj. Homályba borította a vásznat, a festőt, mindent ...

A madárka nem is kérlelte tovább. Felrebbent hívogatón, s eltűnt a friss nyári éjszakában, ahogy jött, oly hirtelen. Mint ahogy a madárdal is elillant már, a dallamára sem emlékezett volna, aki hallja...

Így aztán a festő sem kérette tovább magát.

Mint a kismadár, - úgy ahogy jött - dolga végeztével ő is ...

mint ahogy a tenger mossa a sziklát...

és a szél meglebbenti a falevelet...

a maga örömére...

oly egyszerűen...

utána repült.







Keresés a honlapon








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!